[ 2. ]

Bőröndömet beraktam a taxi csomagtartójába, majd beszállva a hátsó ülésre, szóltam a vezetőnek hogy indulhatunk. Számomra Korea talán annyiban különbözik Japántól, hogy teljes mértékben értem mit mondanak. Amúgy meg az elképesztő nagy épületek, a megszámlálhatatlan tömegek, itt is megtalálhatóak. Azonban itt már kevésbé van hideg, de még így is fázom. Hogy nem fagytam meg eddig Japánban? 

Fejemet hátra döntöttem, ujjaimmal játszottam. Az eső halk kopogása mondhatni nyugtató volt, mégis feszült voltam. Valóban rettegtek hogy mi lesz, ha nem fogok összehozni valami értékelhetőt a két hét alatt? Muszáj lesz a legtöbbet kihoznom magamból, különben tényleg búcsút mondhatok az állásomnak.

§§§  

Kabátomat összehúztam, szemüvegem felvettem, ezeket követően pedig elindultam bőröndömmel magam mögött. Fél órája körülbelül hogy beértem a városba. Metróra szálltam, majd onnan tovább busszal mentem. Nagy volt a forgalom, pedig hétköznap van, ráadásul délután. Nem messze Szöultól elhelyezkedő Gonjiamba sietek, ott található meg az elmegyógyintézet. A gyönyörű dombok, völgyek és a kellemesen hűvös idő ellenére is, ugyan olyan ingerült voltam, mint két órával ezelőtt. Tenyerem izzadt, homlokom gyöngyözött, azon rágódtam, mi lesz velem két héten keresztül?!

A magas és széles vaskapu előtt megálltam, elengedtem bőröndöm fogantyúját, s mélyen meghajolva üdvözöltem az őröket. Irataimat átnyújtottam, eközben elbeszélgettem a másik dolgozóval, kinek talán jobb kedve volt mint nekem. Pedig aztán nem lehet valami szuper tíz fokban kint álldogálni. Nem volt sok macera, hamar beengedtek a tágas udvarba. Jobban szemügyre véve, nem volt valami nagy durranás, holott a betegeknek valamilyen szinten jól kéne éreznie magát itt. Pár padon, néhány elszórt fán és kukákon kívül mást nem volt megtalálható. 

Nem voltam olyan hangulatban, hogy tovább elemezgessem min kéne javítani, szóval inkább elindultam az épület bejáratához. A mohás lépcsőn, sáros lábnyomok jelzik hogy ma már járkáltak kint, azonban szakad az eső már tegnap óta. 

- Jó napot! ‒  amint betettem lábam az intézménybe, megpillantottam a portást. A fiatalnak kinéző fiú, hamar észrevette ittlétem, így miután viszonozta meghajlásom, érdeklődni kezdett felém. - Taeyeon főnővért keresem.

- Hm, mi ügyben? ‒  csomagomat egyik kezébe kapta, majd előre invitált a hosszú folyosón. Kezeivel hevesen gesztikulálva mesélt a régi falakról, s azok történeteiről. Élvezem, hogy ennyire megbízhatónak tűnök, mármint, sose kételkedett bennem senki, véletlenül se gondoltak arra hogy talán bántani fogom őket. Nos, a megnyerő külső és első benyomás csodákra képes! - 

- Egy Japán újságíró cég egyik dolgozója vagyok, publicisztikával foglalkozom, azért is jöttem ide, hogy írjak az intézményetekről.

- Megengedett? ‒  felém fordult, mikor a lifthez értünk. Karikás szemei alatt, halvány pír terült el. Mosolya barátságosan hatott, megmelengette szívem, annak ellenére hogy nem kedvelem ha valaki fiatalabb nálam. -

- Persze, csak annyi hogy még pár papírt el kell intéznünk.  

Megérkezett a liftünk, pár másodperc alatt kinyitódott, s abban egy kerekesszékben ülő, idősebb hölgy integetett a mellettem álló fiúnak. A nővér, aki tolta a széket, bájosan somolygott ránk, majd kilépett a felvonóból. Érdekes rajzolattal volt tele a szerkezetnek minden oldala, felettünk lévő lámpa alighogy pislákolt, végül kezemnél fekvő korlát, eléggé megviselt állapotban foglalta a helyet. 

- Ó, ne haragudjon, első dolgom lett volna bemutatkoznom. Kim Jongdae vagyok, gonjiami elmegyógyintézet portása, és egyben gondnok helyettese! ‒  ismét mélyen meghajolt. Kezemet nyújtottam felé, mit vonakodva, te megrázott. Néhány percig még beszélgettünk. Elmesélte hogy mikor és hogyan került ide, mióta van itt, na meg persze, néha napján mennyire tart ettől a helytől. -

Puha, barna szőnyeg helyezkedett el a hosszú folyosón. Lámpák sorakoztak fel, egyetemben az ajtókkal. Nem tudom minek ide ennyi szoba, talán a betegek szállása lenne? Természetes fény csak a keskeny átjáró végén volt, az se volt valami nagy durranás, kopott fakeretes ablak díszelgett a sárga falon. Egy-két kisebb festmény el volt helyezve az ajtók mellett, bár kétlem hogy ez valami okos személy fejéből pattant ki. Mi lesz ha valaki kivágja a szoba ajtaját, s leveri a képet? Mindegy, hülyeség ilyenekkel foglalkoznom!

Lábaim komótosan szedtem, mindent szemügyre véve. Ráférne erre a helyre a felújítás. Jongdae még mindig mellettem totyogott, szinte repdesve. Aranyosnak találtam volna egy másik szituációban, de épp az intézmény igazgatójához tartok. Betegek sehol nem voltak, rászerettem volna kérdezni erre, azonban nem állt szándékomban pofátlankodni. Kellemes idő van, kezdek bemelegedni, csak nem nyomhatom a portás kezébe a kabátom.

- Uram, itt van Taeyeong igazgatónő terme.  ‒  kezem után nyúlt a fiatal fiú. Meglepetten kaptam felé fejem, ám ijedtében el is rántotta azt. Nem zavart egyáltalán, ha nem figyelmeztet hogy itt vagyunk, valószínűleg a gondolataimba süllyedve haladtam volna tovább. - 

Megköszöntem útba igazítását, ezt követően kopogtam a bordó ajtón. Alig hallható 'szabad' választ kaptam, így gond nélkül benyitottam. Alacsony, hosszú hajú, idős nő ült a hatalmas asztal mögött. Valamit szorgosan körmölt, azonban mikor beléptem a tágas szobába, felkapta fejét.

- Üdvözlöm!  ‒  leejtette maga elé a papírköteget, majd az asztala elé lépve mélyen meghajolt. Dekoltázsára csodás rápillantást nyertem, viszont nem annyira vonzz a szottyadt mell.. Meg, amúgy se izgatnak a mellek. - Oh Sehun, igazam van?

- Természetesen.

- Üljön le kérem, adna néhány percet míg rendet teszek?  ‒  bólintva válaszoltam. A könyveket rendezgette, lámpáját felkapcsolta, szemüvegét feltolta, haját összecsatolta, majd lehuppant székére. - Tudja mikről szabad írnia, és mit szabad publikálnia?

- Azt írta a levélben, hogy a kezelésekről, gyógyszerekről tiltott.  ‒  elmosolyodva biccentett, s elővett egy aktát. -

- Látom komolyan gondolja.

- Miért ne gondolnám komolyan? A munkámról van szó.  ‒  kicsit szíven ütött, hogy nem esett le neki, mi szándékból utaztam ide. Dolgozni jöttem, nem nyaralni. -

- Rendben, ne haragudjon, mire gondolt?  

- Megfigyelnék egy beteget, aki mondjuk, lassan kikerül innen. Érdekelne hogy mivel tölti az idejét, hogy viszonyul a társaihoz, na meg persze az orvosokhoz. ‒  szavaimat megválogattam, magabiztosan tekintettem az idős nőre, ki azóta már tollat fogott, s aktív betűvetésbe kezdett. Néhány másodpercre elgondolkozott, rám pillantott, majd újra a papírra vetette gondolatait. - 

- Byun Baekhyunt, tudnám önnek ajánlani. Ha nem szeretné elvállalni, idővel javasolnak önnek az orvosok más pácienst, megfelel? ‒  biccentettem indítványára. - Háromszázhatvanas szoba, nemrég végzett a kezelésekkel. 

[ 1. ]

Korán reggel, egy erős kávé után, - mivel nem nagyon sikerült aludnom este, az izgatottságom végett - elindultam zuhanyozni. Tao a lakótársam, nem szólt be reggeli rutinom végrehajtásánál, tudta hogy nekem fontos a mai nap és az elkövetkezendő két hét.

Fiatalabb koromban, kialakult nálam egy olyan dolog, miszerint nekem többnek kell lennem mint a környezetemben lévő személyeknek. Ezt összehoztam általános iskolában, az évfolyamon én voltam kitűnő, nekem voltak kiemelkedő sport eredményeim, és nekem volt a legtöbb utálóm. A középiskola és egyetem nehezebb volt, azt már komolyabban vették néhányan, és mivel fiatal felnőtt korban kattannak rá a korombeliek testük formázására, vagy valami sport elkezdésére, ott is vetélytársakkal kellett szembenéznem. 
Sikeresen befejeztem a kötelező iskolákat, a szüleimet - a szüleim elváltak, anyámmal éltem, a nagyszüleim pedig különös okok végett nem viseltek el - nem érdekelte mit csinálok. Önkéntes munkára mentem, ahol megismerkedtem Kim Hyoyeonnal, aki furcsa mód, rettentően hasonlított hozzám. Maximalista, erőteljes, okos és még szép is volt! Huszonötödik születésnapja alkalmából, egy kisebb partit rendezett új lakásában.

Megjelent Tao, a mostani lakótársam. Nem voltam magamnál, amúgy sem bírom az alkoholt de Hyoyeon erőltette. Valahogy betévedtünk egy vendégszobába, ahol sokáig csak beszélgettünk és humorizáltunk. Nem vettem észre hogy egyre közelebb, és közelebb jön. Kezét combomra simította, majd egyre feljebb haladt. Azt se tudtam fiú vagyok-e vagy lány! Hogy akadályozhattam volna meg? Tehát, kezdtem élvezni amit tesz velem, az ajkai munkáját, a kezei mozgását, ebből pedig tisztán kivehető hogy belementem. Lefeküdtünk. Minden pillanatban amikor eszembe jut ez, összeteszem a két kezem amiért voltam felül. Bár, a partiból csak az érkezés maradt meg, a szex nem, Tao azt mondta hogy rohadt jó vagyok az ágyban.

Hogyan költöztünk össze?
Másnap reggel, a vendégszobába ébredtem, természetesen a mellkasomon fekvő fiúval. Megpróbáltam hányás nélkül összeszedni magam, és leszedni magamról Taot, de nem sikerült. Felkelt a lány szerepet betöltő fiú is, és számomra kínos mentegetésbe és bocsánat kérésekbe kezdett. A szájába kellett rágnom - majdnem egy óráig szenvedtem - hogy nem gond hogy megtettük, úgy is kíváncsi voltam milyen egy fiúval. 
Ezután felkapkodtuk ruháink, mert rájöttünk, ez se nem az én szobám, se nem az övé. A nappaliba érve megpillantottam Hyoyeont. Ennyi csalódottságot, düht és szomorúságot egyszerre, senki szemében nem láttam még. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy megcsaltam őt. Ráadásul egy férfivel.
Minden macara nélkül lezártuk a kapcsolatunk. Nem keresett engem, én sem kerestem őt.
Taot, pedig nem sokkal később, elárulta a mostohatestvére. Ő is itt volt a születésnapi partin, és nagy valószínűséggel látta, ahogy lakótársam behálóz, még az aktus előtt. Így találtam Taot az üzeneteim között, ahogy megjelenik neve: " Szia, megtennél egy szívességet? ". 
Amúgy is egyedül laktam a bérelt lakásban, így most hogy Zi velem van, csak a felét kell fizetnem. 
A régi barátnőm felől pedig ezer éve nem hallottam, mintha elnyelte volna a föld.

§§§

Útlevelemet és repülőjegyemet szorongattam bal kezemben, míg a jobban bőröndöm húztam magam után. A hatalmas fehér helység tele van turistákkal, de nagyon sok Japán is akad. 
Valahol itt lehet Luhan is, a mára már recepciós barátom. Amikor egyetemista voltam, ő volt az akire vetélytársként tekintettem, pedig ő mindig - tényleg, kivétel nélkül - kedvesen bánt velem. Természetesen, akkoriban még nem ment anyanyelvi szinten a japán, ezért sokszor ebben is besegített, főleg nyelvtanon és irodalmon. Minden bunkó hozzászólásom, csipkelődésem mellőzte. Komolyan, csodálom hogy még mindig képes rám nézni.
A mai napokra már inkább barátomként tekintek rá, sőt néha fel is nézek rá! Olyan türelmes és békés gyerek.

- Sehun! ‒ a tipikus, változatlan, kínai hang csilingelt tőlem alig öt méterre. Megfordultam tengelyem körül, s éreztem, akaratom ellenére kúszik széles mosoly arcomra, amit Luhan is viszonoz. - Hát te?

- Megszököm!

- Hajaj, Amber kikészített a zacskós leveseivel? ‒ kezét vállamra helyezi, majd elveszi a jegyemet. - Na, miért is mész Koreába? Befuccsolt a kiadótok?

- Nem, most fog beindulni. ‒ órámra tekintettem. Fél tizenegy. Van még egy órám felszállásig, leülhetek vele meginni egy kávét és megbeszélni az elmúlt évek fontosabb, esetleg jelentéktelenebb eseményeit. - Elutazom Koreába, egy elmegyógyintézetbe.

- Ó, Sehun te mázlista! ‒ sóhajt fel panaszosan, s belekortyol a gőzölgő italba. - Ebben semmi cukor nincs.

- Olyan keserű mint amilyen SeungYoon.

- Az gond, ha nem tudom kiről van szó? ‒ felvont szemöldökkel önti bele a harmadik zacskós kristálycukrot a fekete italba, ami készségesen nyeli el azt. -

- A főnököm. Nem bízik bennem, olyan önfejű! Ha egyből megengedte volna hogy mehessek külföldre akkor már rég a toppon lehetnénk!

- De Sehun, az emberek mostanában nem olvasnak újságokat. ‒ a kínai férfi ismét kóstolgatja kávéját, miközben szemkontaktust folytatunk. -

- Ezért van nálunk Daehyun. Ő írja a netes oldalunkra a cikket. Persze őt elismeri az a zakkant...

- Csak tedd a munkád, ha látja hogy odateszed magad, biztos értékelni fogja amit csinálsz!

Bár nem húzódott el a beszélgetés mert indult a repülőm, mégis minden meghatározó dolgot megbeszéltünk. Luhannak azóta felesége lett, a babájuk már úton van, szinte tökéletes életet élnek. Azt hiszem, ha félreteszem az egómat és a becsületemet, bátran kijelenthetem hogy büszke vagyok rá, és arra amit elért.

Járatomra felszálltam, s szétnéztem a társaságon, sok ismerős arcot láttam még a reptérről, azonban semmi kedvem most ismerkedni. Írnom kéne Taonak, hogy figyeljen Vivire, vagy passzolja le az unokahúgomnak. Minimálisan aggódok a lakásért, hisz komolyan ott hagytam egyedül Zit. Jó, mindegy, bízz benne Sehun, érett felnőtt férfiről beszélsz. Lehuppantam kijelölt helyemre, majd maszkomat elővéve, lestem ki az ablakon. Japán jellegzetes hatalmas háztömbjei tökéletesen kivehetők voltak. Az emberek siettek, az autók dugók miatt dudáltak, s álltak hosszabbnál hosszabb sorok. Felmenő nap sugarai szinte kiégették retinám, viszont, most egész jól esett, idefele szinte lefagytam.

Kezemben egyik legkedvesebb könyvem szorongatom, kicsit tartok a repüléstől, nem sűrűn látogatok más országokat. A kávé mondhatni megtette a hatását, nem érzem olyan rongynak magam.. Mondjuk inkább az izgulásnak könyvelném el az aktívságom. Nyűgösen sóhajtottam fel, ezt követően megkerestem könyvjelzőm, majd elkezdtem folytatni ott az olvasást, ahol abba hagytam.

[ 0. ]

  SeungYoon, a főnököm ellenezte hogy Japánon kívül bárhova is menjek anyagért, amit felhasználhatok cikkeimhez. Pedig pontosan tudja ő is, hogy semmi érdekes nem történik ezen helyen, de elvárja hogy olyan újságot adjak ki a kezeim közül ami megfogja a népet.

- Sehun, utoljára mondom, nem mész sehova! ‒ a nálam pár évvel idősebb férfi, idegesen csapta le papírokkal teli aktáját a bordó asztalra. Összerezzentem a hangos puffanásra, azonban erőt vettem magamon. - 

- Hyung! De, mire visszaérnék, meg lenne írva, és egyből publikálhatnánk! ‒  felpattantam a bőrfotelből, már épp készültem volna elszavalni azt a szöveget, amit otthon, szobatársammal, Taoval találtunk ki hogy biztosra menjünk a dologban. - 

- Megengedem, bele ne kezdj a hülyeségeidbe...

- Tényleg? ‒ főnököm csak legyintett, majd kezébe kapva a tollat, kezdett el újra szorgosan írni a fehér papírokra. - 

- Tessék, van két hét szabadságod, ha nem kaparsz össze valami türhetőt, pakolhatsz össze. ‒ felém nyújtott papíron tisztán láthatóan kivehető volt nevem, és a vállalat egyedi pecsétje. Hezitáltam. - Mi a gond, Sehun? ‒ tudtam hogy befolyásolni akar, képes rá, de most nem tud eltántorítani eredeti tervemtől. - 

- Nos, semmi. Két hét múlva találkozunk, uram! ‒ ezzel lezártam a beszélgetést. Mosolyogva kaptam ki kezéből a lapot, majd rohantam is ki az irodából. - 

Ahogy beértem számomra kialakított részlegre, elkezdtem összedobálni azokat a holmikat amik nagyon fontosak lehetnek munkám során. 

- Hova, hova Oh fiam? ‒ Chaerin felém gurult székével, s érdeklődve figyelte, örömmel teli pakolászásom. - Kicsaptak? 

- Az kéne még! Megyek Koreába. 

- Menj már! ‒ hallottam hangján, hogy irigykedik, bár szívesen elvittem volna magammal, de hát önző vagyok. Egyedül szeretném learatni a babérokat. - 

- Megyek is! ‒ felkaptam fekete aktatáskám, és az eddig asztalom alatt porosodó kartondobozom, amiben most már dossziék, tollak, billentyű, laptop táska és egyéb tárgyak foglaltak helyet. - Szia! 

- Vissza se gyere!