[ 1. ]

Korán reggel, egy erős kávé után, - mivel nem nagyon sikerült aludnom este, az izgatottságom végett - elindultam zuhanyozni. Tao a lakótársam, nem szólt be reggeli rutinom végrehajtásánál, tudta hogy nekem fontos a mai nap és az elkövetkezendő két hét.

Fiatalabb koromban, kialakult nálam egy olyan dolog, miszerint nekem többnek kell lennem mint a környezetemben lévő személyeknek. Ezt összehoztam általános iskolában, az évfolyamon én voltam kitűnő, nekem voltak kiemelkedő sport eredményeim, és nekem volt a legtöbb utálóm. A középiskola és egyetem nehezebb volt, azt már komolyabban vették néhányan, és mivel fiatal felnőtt korban kattannak rá a korombeliek testük formázására, vagy valami sport elkezdésére, ott is vetélytársakkal kellett szembenéznem. 
Sikeresen befejeztem a kötelező iskolákat, a szüleimet - a szüleim elváltak, anyámmal éltem, a nagyszüleim pedig különös okok végett nem viseltek el - nem érdekelte mit csinálok. Önkéntes munkára mentem, ahol megismerkedtem Kim Hyoyeonnal, aki furcsa mód, rettentően hasonlított hozzám. Maximalista, erőteljes, okos és még szép is volt! Huszonötödik születésnapja alkalmából, egy kisebb partit rendezett új lakásában.

Megjelent Tao, a mostani lakótársam. Nem voltam magamnál, amúgy sem bírom az alkoholt de Hyoyeon erőltette. Valahogy betévedtünk egy vendégszobába, ahol sokáig csak beszélgettünk és humorizáltunk. Nem vettem észre hogy egyre közelebb, és közelebb jön. Kezét combomra simította, majd egyre feljebb haladt. Azt se tudtam fiú vagyok-e vagy lány! Hogy akadályozhattam volna meg? Tehát, kezdtem élvezni amit tesz velem, az ajkai munkáját, a kezei mozgását, ebből pedig tisztán kivehető hogy belementem. Lefeküdtünk. Minden pillanatban amikor eszembe jut ez, összeteszem a két kezem amiért voltam felül. Bár, a partiból csak az érkezés maradt meg, a szex nem, Tao azt mondta hogy rohadt jó vagyok az ágyban.

Hogyan költöztünk össze?
Másnap reggel, a vendégszobába ébredtem, természetesen a mellkasomon fekvő fiúval. Megpróbáltam hányás nélkül összeszedni magam, és leszedni magamról Taot, de nem sikerült. Felkelt a lány szerepet betöltő fiú is, és számomra kínos mentegetésbe és bocsánat kérésekbe kezdett. A szájába kellett rágnom - majdnem egy óráig szenvedtem - hogy nem gond hogy megtettük, úgy is kíváncsi voltam milyen egy fiúval. 
Ezután felkapkodtuk ruháink, mert rájöttünk, ez se nem az én szobám, se nem az övé. A nappaliba érve megpillantottam Hyoyeont. Ennyi csalódottságot, düht és szomorúságot egyszerre, senki szemében nem láttam még. Abban a pillanatban jöttem rá, hogy megcsaltam őt. Ráadásul egy férfivel.
Minden macara nélkül lezártuk a kapcsolatunk. Nem keresett engem, én sem kerestem őt.
Taot, pedig nem sokkal később, elárulta a mostohatestvére. Ő is itt volt a születésnapi partin, és nagy valószínűséggel látta, ahogy lakótársam behálóz, még az aktus előtt. Így találtam Taot az üzeneteim között, ahogy megjelenik neve: " Szia, megtennél egy szívességet? ". 
Amúgy is egyedül laktam a bérelt lakásban, így most hogy Zi velem van, csak a felét kell fizetnem. 
A régi barátnőm felől pedig ezer éve nem hallottam, mintha elnyelte volna a föld.

§§§

Útlevelemet és repülőjegyemet szorongattam bal kezemben, míg a jobban bőröndöm húztam magam után. A hatalmas fehér helység tele van turistákkal, de nagyon sok Japán is akad. 
Valahol itt lehet Luhan is, a mára már recepciós barátom. Amikor egyetemista voltam, ő volt az akire vetélytársként tekintettem, pedig ő mindig - tényleg, kivétel nélkül - kedvesen bánt velem. Természetesen, akkoriban még nem ment anyanyelvi szinten a japán, ezért sokszor ebben is besegített, főleg nyelvtanon és irodalmon. Minden bunkó hozzászólásom, csipkelődésem mellőzte. Komolyan, csodálom hogy még mindig képes rám nézni.
A mai napokra már inkább barátomként tekintek rá, sőt néha fel is nézek rá! Olyan türelmes és békés gyerek.

- Sehun! ‒ a tipikus, változatlan, kínai hang csilingelt tőlem alig öt méterre. Megfordultam tengelyem körül, s éreztem, akaratom ellenére kúszik széles mosoly arcomra, amit Luhan is viszonoz. - Hát te?

- Megszököm!

- Hajaj, Amber kikészített a zacskós leveseivel? ‒ kezét vállamra helyezi, majd elveszi a jegyemet. - Na, miért is mész Koreába? Befuccsolt a kiadótok?

- Nem, most fog beindulni. ‒ órámra tekintettem. Fél tizenegy. Van még egy órám felszállásig, leülhetek vele meginni egy kávét és megbeszélni az elmúlt évek fontosabb, esetleg jelentéktelenebb eseményeit. - Elutazom Koreába, egy elmegyógyintézetbe.

- Ó, Sehun te mázlista! ‒ sóhajt fel panaszosan, s belekortyol a gőzölgő italba. - Ebben semmi cukor nincs.

- Olyan keserű mint amilyen SeungYoon.

- Az gond, ha nem tudom kiről van szó? ‒ felvont szemöldökkel önti bele a harmadik zacskós kristálycukrot a fekete italba, ami készségesen nyeli el azt. -

- A főnököm. Nem bízik bennem, olyan önfejű! Ha egyből megengedte volna hogy mehessek külföldre akkor már rég a toppon lehetnénk!

- De Sehun, az emberek mostanában nem olvasnak újságokat. ‒ a kínai férfi ismét kóstolgatja kávéját, miközben szemkontaktust folytatunk. -

- Ezért van nálunk Daehyun. Ő írja a netes oldalunkra a cikket. Persze őt elismeri az a zakkant...

- Csak tedd a munkád, ha látja hogy odateszed magad, biztos értékelni fogja amit csinálsz!

Bár nem húzódott el a beszélgetés mert indult a repülőm, mégis minden meghatározó dolgot megbeszéltünk. Luhannak azóta felesége lett, a babájuk már úton van, szinte tökéletes életet élnek. Azt hiszem, ha félreteszem az egómat és a becsületemet, bátran kijelenthetem hogy büszke vagyok rá, és arra amit elért.

Járatomra felszálltam, s szétnéztem a társaságon, sok ismerős arcot láttam még a reptérről, azonban semmi kedvem most ismerkedni. Írnom kéne Taonak, hogy figyeljen Vivire, vagy passzolja le az unokahúgomnak. Minimálisan aggódok a lakásért, hisz komolyan ott hagytam egyedül Zit. Jó, mindegy, bízz benne Sehun, érett felnőtt férfiről beszélsz. Lehuppantam kijelölt helyemre, majd maszkomat elővéve, lestem ki az ablakon. Japán jellegzetes hatalmas háztömbjei tökéletesen kivehetők voltak. Az emberek siettek, az autók dugók miatt dudáltak, s álltak hosszabbnál hosszabb sorok. Felmenő nap sugarai szinte kiégették retinám, viszont, most egész jól esett, idefele szinte lefagytam.

Kezemben egyik legkedvesebb könyvem szorongatom, kicsit tartok a repüléstől, nem sűrűn látogatok más országokat. A kávé mondhatni megtette a hatását, nem érzem olyan rongynak magam.. Mondjuk inkább az izgulásnak könyvelném el az aktívságom. Nyűgösen sóhajtottam fel, ezt követően megkerestem könyvjelzőm, majd elkezdtem folytatni ott az olvasást, ahol abba hagytam.